Maga az implantáció szó jelentése fogbeültetés, beágyazás. Olyan beavatkozás, amely során a test másik részéről származó, vagy idehen anyagot ültetnek be a szervezet egy adott pontjára. Az implantátum maga a beültetendő anyag. A manapság használt fogászat­i implantátumok többsége felületkezelt tiszta titán, melyek anyagukat tekintve semmiben sem különböznek a test egyéb területein alkalmazott orvosi készítményektől (pl: csípőprotézis). Durva megközelítésben leginkább egy speciálisan kialakított és felületkezelt csavarhoz hasonlítanak, melyek a hiányzó fogak pótlása érdekében az alsó, vagy felső állkapocscsont meghatározott helyére kerülnek behelyezésre.

Az implantátumok elkészítése érdekében nem szükséges a szomszédos fogak lecsiszolása, és tartós, hosszú távon jól funkcionáló megoldást jelent. Az eredeti rágóképesség az adott területen 90-95 %-ban helyreállítható. A felépítmény tekintetében a legélethűbb, legesztétikusabb pótlás elkészítésére ad lehetőséget. Az implantátum csontot tart fenn maga körül. Az állkapocscsontnak az a területe amely fogatlanná válik, az inaktivitás következtében sorvadni kezd, a behelyezett műgyökér azonban a rágóerő terhelést ismételten továbbítja a csontozatra, és így azt újra a szervezet aktív részévé teszi. Az így megőrzött csont a későbbi pótlásaink számára jelent stabilitást.

A kezelési terv készítése során figyelembe kell venni olyan fontos anatómiai képleteket, amelyek meghatározzák számunkra a beültetésre kerülő implantátum lehetséges hosszát, átmérőjét és ezáltal terhelhetőségét is. Meghatározó a csont tömörsége, a műgyökér környezetében lévő és az antagonista fogak elhelyezkedése, állapota. Az egyéni mérlegelést követően pontos tervezéssel a bonyolultnak látszó esetek többsége is kezelhető: mint például az osteoporozis, vagy a diabetes esetében.

A fogbeültetés kis ambuláns műtétnek minősül, időtartama kb 30-60 perc. Átlagos, egészséges szervezet számára nagyobb megterhelést nem jelent az általában helyi érzéstelenítésben végzett beavatkozás. Pácienseim eddigi beszámolói alapján maga a műtét semmiféle fájdalommal vagy kellemetlenséggel nem jár. A műtét után jelentkező utófájdalomról betegeim legnagyobb része azt mondta, hogy a többnyire aznap jelentkező de maximum 1-2 napig tartó közepes mértékű megpróbáltatás a felírt fájdalomcsillapítóval teljesen megszüntethető! A többség véleménye, hogy sokkal kisebb a valós trauma, mint azt korábban feltételezték.

A gyakorló fogorvos implantológiája

Részletek Dr. Vajdovich István könyvéből

Az autológ csontpótlással egy időben végzett
orális enosszális implantációk tízparancsolata

Az alábbiakban mindazon legfontosabb tapasztalatainkat foglaljuk össze, amit a most már több mint tíz éve végzett autológ csontszövet, monokortikális és/vagy kortikospongiózus csontléc átültetésével a mindennapi klinikai gyakorlatban szereztünk.

A fogmeder-nyúlvány körülírt csonthiányának pótlása a fogpótlás készítése előtt szükséges lehet. Az állcsont funkciójának helyreállítása mellett a lágyrészek alatti csontos alap rekonstrukciója az optimális esztétikai eredmény szempontjából is rendkívül fontos.

Ha a fogpótlás megtámasztására vagy elhorgonyzására enosszális implantációt tervezünk, alapvető a megfelelő csontkínálat jelenléte. Ennek biztosításához az állcsontgerinc körülírt hiányai esetében szükségesek az adekvát műtéti módszerek, a GBR-technika, illetve az autológ csontpótlással kombinált rekonstrukció.

A csontpótlással egy időben végzett dentális enosszális implantációval kapcsolatban a szerzők véleménye nem egységes. Számos szerző (Neukam, Stoelinga Jeruen) véleménye megegyezik abban, hogy az átültetett autológ csontléc felszívódása, leépülésének mértéke kisebb az implantátumok jelenlétében, mint anélkül, azaz az implantátumok a szabadon átültetett csontszövet gyors felszívódását gátló tényezőként szerepelnek.

Az elmúlt 10 évben az autológ csontszövet szabad átültetésével elért saját eredményeink is ezt bizonyítják. Ez irányú tapasztalatainkból kitűnik továbbá, hogy a csontátültetéssel egy időben végzett dentális implantációk hosszú távú sikeressége nem kisebb, mint a külön lépésben végzett csontpótlások esetében látható.

Az általunk alkalmazott műtéti módszer, azaz az autológ csont szabad átültetésével egy időben végzett implantáció műtéti módszere a betegek számára is kedvezőbb (egyszeri műtét, időnyereség stb.), ezért az a véleményünk, hogy az állcsontgerinc csonthiányainak pótlására ezt a módszert az elsősorban választandó műtéti módszernek kell tekinteni.

A csonthiány pótlására átültetett saját csont átépülésének, az új csontszövet képzésének élettani folyamata jól ismert.

Az autológ csontszövet átültetésével a befogadó élő csontszövet periosteumát új csontszövet képzésére késztetjük. Az átültetett autológ csontszövet nagy számban tartalmaz oszteoklasztokat, oszteocytákat, valamint az osszeogenezist indukáló fehérjéket (BMPs). Az átültetett saját csontszövetből morphogenetikus fehérjék oldódnak ki. Ezen savoldékony, nem kollagén típusú morphogenikus fehérjék hatására a differenciálatlan mesenchymális sejtekből (az ún. perieytákból) új csont képzésére elkötelezett osszeoprogenitor sejtek, majd oszteoblasztok differenciálódnak, és a folyamat eredményeként az átültetett csontszövet helyén új, élő csontszövet képződik.

Az új csontszövet képződését a csontsebbe helyezett bioaktív HA vagy trikalcium-foszfát biokerámiával elősegíthetjük (osszeokondukció).

Saját eddigi tapasztalataink megerősíteni látszanak azokat az irodalmi közléseket, miszerint az alsó állcsontból származó kortiko-spongiózus graft revaszkularizációja, átépülése gyorsabb, gyógyulási ideje rövidebb, mint az extraorális eredetű endochondrális csont-graftoké, emellett még a rezorbciója is kisebb.

Mindezen kedvező tulajdonságok az állcsontok hasonló biokémiai tulajdonságainak köszönhetők.

A mentumból, illetve a mandibula moláris táji bukkális kortikáliszából kivett csontlemez átültetése további előnyt jelenthet azáltal, hogy az átültetett csontszövet tömörségének megfelelően növekszik az új csont denzitása, ezzel együtt növekszik a beültetett implan-tátumok teherviselő képessége is. Mindezek mellett jelentős előnyt jelent a csont volumenének növekedése is, azaz a nagyobb átmérőjű implantátum beültetését is lehetővé teszi.

A módszer relatív hátránya, hogy a mandibula szimfiziséből korlátozott mennyiségű csont vehető ki, valamint fennáll a veszélye a frontfogak, illetve a nervus alveolaris inferior megsértésének.

Ez irányú saját műtéti tapasztalataink szerint a mentumból elegendő nagyságú csontlemez csak a junior és a fiatal felnőtt korcsoportban (kb. 35 év alatt) nyerhető. A későbbi korban a mentum már szinte teljesen D-1 minőségű tömör csontból áll, amelyből egészben csak csontdugókat lehet eltávolítani.

Az os iliumból vagy az os tibiából nyerhető autológ csontléc eltávolításakor is számolnunk kell esetleges utópanaszokkal, amelyek elsősorban a műtéti területen futó idegágak (a T 12 szubkosztalis ideg ramus cutaneus lateralis, illetve a nervus iliohypogastricus cutaneus lateralis ága) megsértése miatt jöhetnek létre. De előfordulhat átmeneti járás- és testtartásbeli zavar is.

További jelentős hátrányt jelent, hogy csak általános anesztéziában végezhető, amely - elsősorban idősebb korban - jelentős rizikótényező lehet.

Megjegyzés: az autológ csontszövet átültetésére legbiztosabb módszer az élő csont átültetése lenne. A mikrosebészeti módszerrel beültetett csontlebeny nagyobb megterhelést jelent a betegnek és az orvosoknak egyaránt. Ennek megfelelően a módszer alkalmazására a mindennapi gyakorlatban nem, vagy csak kivételes esetben kerülhet sor).

Az előzőekben elmondottakat összefoglalandó, az autológ csontpótlás műtéti módszereivel tíz év alatt szerzett közvetlen tapasztalataink alapján a következő szempontok megvalósítását tartjuk a legfontosabbnak.

1. Elsőként részletes protetikai és sebészi tervet kell készíteni
A tervek készítése csapatmunka, amelyben a protetikus, a szájsebész és a fogtechnikus részvétele szükséges.

A team irányítója a protetikus legyen, hiszen a végső cél, a fogbeteg protetikai rehabilitációja elsősorban tőle függ, a többiek csak segítenek neki ennek megvalósításában.

A tervezés során számos segédeszköz készítésére, használatára lehet szűkség. Ezek közül a legfontosabbak: az artikulátorba gipszelt tanulmányi minták, illetve ezeken az átültetendő csontgraft formájának, leendő helyzetének modellezése, az új helyzetben elkészített diagnosztikus próbafogsor (híd), a megfelelő formájú sebészi sablon. Ugyanilyen fontos a különböző, elsősorban extraorális Rtg- és CT-felvételek analízise, valamint a donorhely kiválasztása, ellenőrzése.

2. Az állcsontgerinc anatómiai formájának helyreállítására kell törekedni
A túl nagy "hasas" graftok, a rossz helyre beültetett implantátumok a sebész szempontjából lehetnek sikeresek - de ez nem a beteg érdekeit szolgálja. Sőt, a korrekt protetikai felépítmény készítését legtöbbször lehetetlenné teszik. Célunk az autológ csontszövet átültetésekor az állcsontgerinc eredeti anatómiai formájának a helyreállítása, vagy legalábbis ennek minél jobb megközelítése kell, hogy legyen. Ugyanis a fogpótlás optimális kialakíthatóságának feltételeit, a kedvező biomechanikai hatások érvényesülését, a jó funkciót, az esztétikát, a helyes fonációt és a fogpótlás tisztíthatóságát (valamint a hosszú távú sikerességet) csak a csontos alap- és a lágyrészek ilyetén módon végzett rekonstrukciójával tudjuk kellőképpen biztosítani.

3. Szoros, lap szerinti illesztés szükséges a befogadó és az átültetett csontléc között
Az autogén csontlécnek a befogadó csont felszínére való rögzítésére implantátumot (csavart) használjunk. Az átültetendő csontléc a recipiens csont felszínével lehetőleg a spon-gióza felszínével érintkezzen. Az érintkező felszíneket úgy alakítsuk ki, hogy a csontléc már a rögzítés előtt az elcsúszásnak ellenálljon ("csapolás").

4. Merev rögzítés szükséges a csontléc és a befogadó csont között
Az átültetendő csontlécet a befogadó csont felszínére csavarimplantátumokkal szorosan rögzítsük. A csontfelszínek közötti elmozdulás kötőszövetes interpozitumot eredményez, emellett az átültetett csontszövet gyors felszívódását, befertőződését okozhatja.

Az állcsontgerinc orovesztibuláris irányú expanziójára szolgáló bukkálisan elhelyezett onlay graftok/mono-kortikális csontlemezek rögzítésére lehetőleg 1,5 mm átmérőjű rögzítőcsavarokat használjunk. Ezek a csavarok már biztosan tartanak, ugyanakkor még nem repesztik el a graftot.

5. Az implantátumokat az élő befogadó csontban kell elhorgonyozni
A rögzítésre beültetett implantátumoknak lehetőleg legalább a fele legyen az élő csontban. Így biztosítható az átültetett csontléc átépülésének reszorptív fázisában a biztos primer stabilitás fennmaradása.

6. Az átültetett autológ csontléc legalább 1,5 mm vastagságú legyen
Az implantátumok bukkálisan vagy palatinálisan fenesztrálódott felszínét legalább 1,5 mm vastagságú csontléccel kell befedni. Ha ennél vékonyabb csontlemezt/lécet használunk, a csontszövet felszívódása következtében az implantátumok felszíne szabaddá válhat (azaz újbóli fenesztráció alakulhat ki).

A tapasztalat azt bizonyította, hogy a tisztán kortikáliszból álló csontléc felszívódása fokozott!

7. Az átültetett implantátumok elégtelen primer stabilitását csontköpenyes implantátumok beültetésével javíthatjuk
Ha az autológ csontléc átültetése során abba a helyzetbe kerülünk, hogy az imp-lantátumokat befogadó csontkínálat az implantátumok primer stabilitásához nem elegendő, és az ímplantátumokat csak a frissen átültetett csontban kellene teljes egészben elhorgonyozni, csontköpenyes implantációs módszerrel ültessük be őket. Ilyen eset például a szinusz eleváció céljára alkalmazott csontköpenyes impluntétutn beültetése.

Ezekben az esetekben magasabb elvesztési rátával kell számolnunk! A nemzetközi irodalomban található adatok szerint a módszerrel elérhető sikeresség relatív gyakorisága várhatóan 80-90% közötti lesz. (Megjegyzés: a módszerrel szerzett saját tapasztalataink ezt nem támasztják alá. Eddigi, közel 10 éves ez irányú gyakorlatunkban a csontköpenyes implantációk sikerességének relatív gyakorisága ezekben az esetekben is elérte, illetve kissé meghaladta a 95%-ot!)

8. Feszülésmentes sebzárásra kell törekedni
Az expandált új állcsontgerincet mukoperioszteummal feszülésmentesen befedni az egyik legnehezebb feladat! Már a nyálkahártyametszés során gondolni kell rá. Legjobban nyújtható lebenyt kapunk, ha a metszésünket a gerinctől 2-3 mm-rel palatinálisan/bukkálisan vezetjük. Az augmentátum befedéséhez a lebenyt a perioszteum szélesen végzett átmetszésével, magasan/mélyen alápreparálva készítsük elő a sebzárásra.

9. Az ideiglenes (immediát) pótlás nem nyomhatja a csontpótolt felszínt!
A felső állcsontra leghamarabb 3-5 héttel a beültetés után "kivágott" fogsort kell készíteni, vagy puhán maradó akriláttal kell a fogsort a többi felfekvő részén alábélelni. A csontpótolt felszínt a kivehető fogsor kerülje ki, vagy a fölött kupolaszerűen, 2-3 mm-rel magasabban helyezkedjen el. Az alsó állcsonton hosszabb a várakozási idő: lehetőleg 3 hónapig ne viselje a beteg a fogsorát. Ezekben az esetekben megoldást jelenthet a köztes átmeneti implantátumok vagy interforaminálisan elhelyezett, bikortikálisan megtámasztott implantátumok beültetése.

10. Gondos betegkiválasztás és betegfelvilágosítás
A hosszú távú sikeresség szempontjából nagyon fontos, hogy betegünk a reá váró megpróbáltatásokat részletesen ismerje, és azokat feltétel nélkül elfogadja. Csak azoknál vállalkozzunk autológ csontszövet átültetésével kombinált implantációra, akik képesek a feltétel nélküli hosszú távú együttműködésre.

írásban kérjük beleegyezésüket, valamint arra szolgáló nyilatkozatukat, hogy az orvosi utasításokat pontosan betartják, az esetleges szövődményeket ismerik és vállalják.

A napi implantológiai gyakorlatban az enosszális implantációk sikerességének hosszú távú relatív gyakorisága 95% fölötti, míg az autológ csontléc átültetésével kombinált esetekben az irodalmi adatok szerint 80-90% közötti.

A beültetett implantátum

 

Az implantátumon rögzülő fogmű gondozása
(Dh. Nagy Katalin egyetemi docens)

A beavatkozást végző szakemberek és a behelyezett implantátumok száma évről évre nő. Az esetek legnagyobb részében a behelyezett implantátumok sikeresek, azonban egy implantátum elvesztése is mind az orvos, mind a beteg számára rendkívül elkeserítő, tehát mindent meg kell tennünk a sikertelen esetek kivédése érdekében.

A jól felkészült szakember által, teljes körültekintéssel végzett beavatkozás és a korrekt felépítmény elkészítése az implantátumok sikerességének sarokkövei ugyan, de nem szabad megfeledkeznünk a hosszú távú sikeresség legfontosabb tényezőjéről: az implantátum körüli szövetek egészségének a megőrzéséről.

Ennek a folyamatnak elengedhetetlen szereplője a beteg, aki az orvos rendszeres ellenőrzései közötti időszakban naponta végzi el a szükséges otthoni szájhigiénés beavatkozásokat.

Az osszeointegrációt követően a nyálkahártyával érintkező nyaki rész (transzmukozális terület) válik a legkri-tikusabbá, ahol a funkcionális epithélium és az implantátum nyaka egy ún. biológiai zárást hoz létre, védve ezzel az integrálódott csavart a szájüregben található, potenciálisan pathogén mikroorganizmusok fertőzésétől.

Van Steenberghe munkacsoportjának vizsgálata szerint ugyanazon körülmények között az implantátumok nyaka körül sokkal nagyobb mennyiségben és sokkal rövidebb idő alatt jön létre a plakk felhalmozódása, mint a természetes fogak esetében.

Ugyancsak bizonyított, hogy a természetes fogakkal rendelkező páciensek implantátuma fokozottan veszélyeztetett a mikroorganizmusok fertőzésére, különösen, ha az említett fogak parodonciuma tartalmaz pathogén flórát.

Vitathatatlan tehát, hogy a hosszú távú sikerességet:

1. rendszeres orvosi ellenőrzés és ellátás,
2. mindennapos otthoni, a páciens által elvégzendő száj higiénés ápolás együttesen biztosíthatja.

A fogorvos vagy dentálhigiénikus szakember kb. féléves rendszerességgel visszarendeli betegét az ún. professzionális beavatkozás elvégzésére. Ezen alkalmakkor a szájüregben maradó fogak és implantátumok, valamint a felépítmény illeszkedésének az ellenőrzése (Rtg-vizsgálat is) történik meg.

A fogkő és a felrakódott plakk eltávolításakor lehetőleg kerüljük a fémeszközöket, hiszen a fémimplantátum anyag integritásának megbomlása - melyet a fémeszközök könnyen okozhatnak - fokozza a plakkakkumu-lációt.

Műanyag véggel ellátott ultrahangos depurálókészülék, műanyag szonda és különböző kisméretű kefék alkalmasak a tisztítás elvégzésére.

ad 2. A mindennapos otthoni, a páciens által elvégzendő szájhigiénés ápolás A legfontosabb, hogy egyszerűen kivitelezhető, nem túlságosan időigényes és kevés eszközzel megvalósítható legyen.

Nem csupán az eszközöket, hanem a tisztítás módját is meg kell ismertetnünk a beteggel, hogy számára a napi gondozás könnyen elvégezhető legyen.

Fontos tudatosítanunk a beteggel, hogy az implantátumok elvesztésének leggyakoribb oka a beteg otthoni szájápolásának az elhanyagolása.

Az orvos és beteg közös célja, az implantátum és a ráépített fogpótlás hosszú idejű sikeres viselése motivál-hatja betegeinket a szigorú szájhigéniés szabályok betartására.

Az implantációs műtét szervezése

Az állcsontok processus alveolarisa a fogak elvesztése után fokozatosan lebontódik, mind vertikális, mind horizontális irányban is megkisebbedik. Ez az involúció az egyes állcsontok esetében bizonyos törvényszerűségeket mutat. (Atwood és munkatársai írták le először ezeket a törvényszerűségeket, a beosztás is tőlük származik.)

A fogak elvesztésétől számítva orális enosszális implantációra az Atwood-féle 2-4 stádium alkalmas. Az extrakció utáni 2-3. év végéig terjedő időszakban célszerű az elvesztett fog helyére az implantációt elvégezni, ekkor még elegendő a csontkínálat az enosszális implantátumok beültetéséhez. Az évek múltával az állcsontgerinc fokozatos leépülése miatt az implantáció esélye romlik.

Fontos tudni, hogy a beültetett enosszális implantátumok jelenlétükkel megakadályozzák az állcsontgerinc további leépülését.

A beültetés mélységét az implantátum tervezett helyének megfelelően meglévő csontkínálat határozza meg, ezért a beültetés helyének megfelelő állcsontrészlet méreteinek pontos ismerete feltétlenül fontos.

Az állcsontrészlet mérése történhet direkt méretvétellel (pl. gerincél-bázis távolság mérése a szájban tolómércével) vagy röntgenfelvételekkel, esetleg a tanulmányi mintán végzett modellműtét segítségével. Az ortopantomogram felvételeken - az elvetülésének mértékét ismerve - az implantációs rendszerhez tartozó bemérést segítő fólia segítségével is kiválasztható az adott helyre biztonságosan beültethető, megfelelő méretű implantátum.

A beültetés irányának meghatározásakor a többi pillérfog tengelyének az irányát, illetve az implantátumra ható erők vektorának az irányát, azaz az optimális terhelésének az irányát kell elsősorban figyelembe venni.

Az osszeointegrált implantátumok esetében nem feltétlen elvárás az implantátumtest hossztengelyének az okklúziós síkra merőleges volta. Az implantátum ugyanis nem Sharpy rostokon függ a csontban, hanem a ránőtt csont-trabekulákon támaszkodik. Így az ún. tengelyirányú terheléstől eltérő irányú terhelése esetén annak károsodás nélküli elviselése attól függ, hogy kellően teherbíró-e az implantátumnak az erőhatás eredőjével szembeni csontos megtámasztottsága.

Természetes fogak esetén, mivel azok rugalmasan függenek az alveolusban, a hossztengelyüktől eltérő irányú terhelés hatására eredeti helyzetükből kibillennek, és emelőként viselkedve forgatónyomaték jelentkezik rajtuk.

Az implantátumtest képzeletbeli hossztengelye optimális iránytól való eltérésének a korrekciója elsősorban az előre gyártott ferde korrekciós műcsonkok segítségével, vagy az un. hengeres műcsonk egyéni értékű tengelykorrekciós műcsonkká való átalakításával, megfrézelésével lehetséges.

Az implantátumos fogmű protetikai megtervezése után el kell eldöntenünk azt is, hogy milyen műtéti módszert alkalmazunk, illetve azt is, milyen módon végzett műtéttel célszerű a kiválasztott implantátumot beültetnünk.

Ennek megfelelően a műtéti módszereink az alábbiak lehetnek:

1. Egyszakaszos műtéti módszer. Ebben az esetben az implantátumaink transzmukozálisan, a száj nyálkahártyáját átfúrva helyezkednek el. Az implantációt ebben az esetben végezhetjük feltárásból vagy elegendően biztonságos csontkínálat esetén transzmukozálisan, azaz feltárás nélkül is.

A műtéti módszert általában késői típusú műtéti formában használjuk, de kivételesen azonnali implantációhoz is használhatjuk.

2. Kétszakaszos műtéti módszer. Ebben az esetben a beültetett implantátumok helyzete szubmukozális, felettük a mukoperioszteumot a csontos rögzülés idejére csomós öltésekkel összezárjuk.

A módszer alkalmas azonnali és késleltetett típusú beültetés céljára, illetve a periimplantáris csonthiányok pótlását is lehetővé teszi.

3. Azok a körszimmetrikus implantátumok, amelyeknek a nyakrésze a testrésszel egy darabból lett kialakítva, kínálnak egy harmadik féle beültetési lehetőséget, mégpedig az un. intramukozálisan gyógyuló, félig nyitott - félig zárt implantátum helyzetet. Ezekben az esetekben az implantátumok vállrésze intramukozálisan (szubgingiválisan) helyezkedik el. Az implantátumokba helyezett transzgingivális gyógyulási csavar segítségével a periimplantáris feszes mukoza a természetes fogakhoz hasonlóan alakítható (26. ábra).

Ezt a műtéti módszert előnyösen használhatjuk a front és kisőrlő fogak helyére végzett azonnali implantációk esetében. Ez a módszer teszi leginkább lehetővé, hogy a fogpótlás esztétikuma szempontjából fontos lágyrész kialakítást együlésben elvégezzük (27. ábra).

Mint az előzőekből látható, az implantátumokat az állcsontba kétféle módon helyezhetjük be. Ha a csontkínálat megítélése bizonytalan, vagy ha a beültetés során várhatóan egyéb kiegészítő beavatkozásra lesz szükség, a beültetést feltárásból kell végezni. Ha azonban a csontkínálat az implantátum befogadására biztonságosan elegendő, végezhetjük a beültetést transzgingiválisan, azaz a mukoperioszteum felemelése nélkül is.

Az implantátum beültetésére használatos műtéti módszerünket megkülönböztethetjük a pótolni kívánt fog eltávolítása óta eltelt idő alapján is.

Eszerint alapvetően három féle műtéti megoldás lehetséges:

1. Azonnal, a fog extrakciójával együlésben, az eltávolított fog helyére

»ez az ún. azonnali beültetés módszere (sofort, illetve immediate implantation)«.

2. A fog eltávolítása után 4-8 héttel, késleltetve »ez az ún. késleltetett beültetési módszer (verzögerte, illetve delayed implantation)«.

3. A fog elvesztését követően legalább 3 hónappal vagy azt követően, azaz az állcsontgerinc csontos gyógyulása után ültetjük be az implantátumot »ez az ún. késői beültetés műtéti módszere (spät, illetve late implantation)«.

Ahhoz, hogy adott esetben melyik műtéti módszert válasszuk, számos tényezőt kell figyelembe vennünk. Így pl.:

- az egyes műtéti módszerek előnyeit és hátrányait,
- az okklúziós viszonyokat, az ajkak, illetve a mosolyvonal helyzetét,
- a meglévő csontkínálatot, az állcsontgerinc esetleges csonthiányát,
- a gyógyulási szakaszban az immediát pótlás használatára való igényt,
- a biztonságos osszeointegráció kialakulásának elősegítését,
- a páciens életkorát, fizikális állapotát, illetve az anyagi tehervisel_ képességét.

(Az egyes műtéti típusok alkalmazásakor elérhető előnyökről és hátrányokról az egyes módszerek részletes tárgyalása során külön is szólunk).